Budapesten születtem 1970-ben, azonban életem első 30 évét Monoron töltöttem. Ott jártam általános iskolába, majd 14 éves koromtól "ingáztam", ugyanis középiskolai tanulmányaimat Budapesten, a Katona József Gépipari Szakközépiskolában folytattam.

Az érettségi után eszemben sem volt tovább tanulni, megelégedtem azzal, hogy az előírt követelményeket teljesítettem. (úgy ahogy) Pontosabban tanultam volna én, de színész akartam lenni, a Színművészeti Főiskolára pedig nem vettek fel. Több munkahelyem is volt mielőtt behívtak sorkatonai szolgálatra, mert azt, hogy mit is akarok kezdeni magammal, nem tudtam. Miközben szolgáltam a másfél évemet, kezembe akadt egy kriminalisztika könyv, amelyben csupa izgalmas dolgokat találtam! A honvédségtől leszerelésem (1991.) másnapján besétáltam a Monori Rendőrkapitányságra, és közöltem, nyomozó akarok lenni. Megküzdve az értetlenül álló személyzeti vezetővel, majd a különböző alkalmassági vizsgálatokkal, néhány hét múlva esküt tehettem a Magyar Köztársaság védelmére.

Éveken keresztül nyomoztam kisebb-nagyobb helyi bűnügyekben. A bűnügyi szakmát néhány tanfolyamtól eltekintve autodidakta módon, a saját keserű, és pozitív tapasztalataimon keresztül sajátítottam el. Persze bele is szerettem, ha csak tehettem, dolgoztam. Egyszer jelentkeztem a Rendőrtiszti Főiskolára, de a felvételi vizsgára már nem mentem el, mert felkészülni képtelen voltam. A tanulástól olyan messze voltam már, amennyire csak lehetett, és ezt egyáltalán nem bántam, mert úgy emlékeztem vissza rá, mint egy fáradságos, utálatos tevékenységre, ami ráadásul alkalmas arra, hogy miatta noszogassanak a szüleim, tanáraim.

Életem során sokszor történtek szerencsés események, olyanok, amelyek később vagy pozitív irányba változtatták meg az életemet, vagy elindítottak egy-egy szerencse-láncot. Ilyen esemény volt, hogy 1996-ban elvégeztem a Silva-féle módszer- vagyis az agykontroll tanfolyamot. A módszer gyakorlása arra késztetett, hogy felébresszem magamban azt a fajta önbecsülést, ami megmutatja: képes vagyok eredményes felvételi vizsgát tenni az addig csak elérhetetlennek tűnő Rendőrtiszti Főiskolára. Sikerült!!! Annak ellenére, hogy a gondolkodásmódom ugyan változott valamelyest, a tanuláshoz való hozzáállásom nem igazán.

Levelező tagozaton végeztem a Főiskolát, mellette persze nyomoztam tovább, így végképp csak egy nyűgös tehernek láttam a tanulást, ami hátráltat a munkámban, és ami végső soron csak ahhoz „KELL” hogy le tudjak vizsgázni. Mondanom sem kell, hogy a tanulásom hatékonysága igen alacsony volt, mert az épphogy sikerülő vizsga után még az a kevés tartalom is törlődött az agyamból. Ez később rettentő idő- és energiapocsékolásnak bizonyult, hiszen az államvizsgákra majdhogynem elölről kellett kezdenem mindent, újra megtanulni, újra aggódni, idegeskedni, gyötörni magam.

Ugye ismerős? Milyen sokan tanulnak most is így!

Persze azért a záróvizsgáim sikerültek. Valahogy…

Így 31 évesen bűnügyi tisztté avattak. További tanulás? Szó sem lehetett róla! Elegem volt belőle!

Ifjú tisztként, de már nem annyira ifjan egyre több, és egyre nagyobb feladatokat voltam képes elvégezni, köszönhetően a tapasztalataimnak, és persze a Főiskolán rám ragadt tudásnak. Mindig szerettem volna jobb lenni, csak soha nem tudtam, hogyan.

Újabb szerencsének, és a szakmai tapasztalataimnak köszönhetem, hogy 2003-ban felkértek, tanítsak a Rendőrtiszti Főiskola Bűnügyi Tanszékén. Ez hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt, elismerése az addigi munkámnak, gyakorlati felkészültségemnek, ám akadt egy kis probléma. Ahhoz, hogy hosszútávon taníthassak, meg kell kezdenem egyetemi tanulmányaimat…

Szakítanom kellett hát az addigi hozzáállásommal, mert így nekifutni egy egyetemnek… eléggé kilátástalannak tűnt. Gyakorló agykontrollosként tudtam, hogy vannak olyan tanulási technikák, amelyek segíthetnek a könnyebb elsajátításban, de azt éreztem, hogy nem csak ez a feladat, hanem leküzdeni magamban a tanuláshoz való negatív hozzáállást. Azt a gondolatot, hogy a tanulás egyébként egy nehéz, fáradságos és sok áldozatot követelő dolog.

Az utam ekkor Bakos Kornél villámolvasás (tanuláskontroll) tanfolyamára vezetett. Ez volt a következő –egyik legnagyobb- szerencse az életemben, úgy szoktam fogalmazni, hogy életem legjobb befektetése. Az akkor még három napos kurzuson olyan dolgokat tanultam, ami után egyre csak azon csodálkoztam, hogy tudtam eddig egyáltalán tanulni?!? Az volt a legmegdöbbentőbb a dologban, hogy semmi csodát nem tapasztaltam, csupán felfigyeltem arra, hogy elmém számára mi a legmegfelelőbb egy tanulási folyamathozCsak azt tettem, és teszem ma is, ami az agyamnak leginkább megfelelő ahhoz, hogy „átlagon felül” teljesítsen. Mosolygok ezen az idézőjelek közé szorított kifejezésen, hiszen mi az átlag? Értelmetlen a kifejezés ha rájövünk, hogy agyunk képes bármekkora teljesítményre amennyiben megfelelően foglalkoztatjuk! És ami fontos, hogy ez egyáltalán nem fáradtságos, sőt! Élvezetes tevékenység! Egy nagy játék az egész! Egy kreatív, alkotó tevékenység, amelyben legalább akkora az élvezet, mint amekkora a haszon.

A tanfolyam elvégzése után tehát azonnal belevágtam az egyetemi tanulmányaimba, az ELTE pedagógia szakán, melyet nagy élvezettel végeztem el. Akkor, 33 évesen „megjött az eszem” a tanuláshoz.

Mi történt?

Az, aki még 31 éves korában a pokolba kívánta a tanulást, mert nem ment, aki éppen leérettségizett, nagynehezen elvégzett egy főiskolát, a magas követelményszintű ELTE egyik bölcsészeti szakát néhány kivételtől eltekintve kitűnő eredménnyel fejezte be. 38 évesen. Hogy mi változott? Elvégezte a LÉPÉSELŐNY/VILLÁMOLVASÁS tanfolyamot. 

Mi lett volna, ha 16 évesen végzem el..?

Mivel a saját bőrömön tapasztaltam meg mindezeket, jól tudom, hogy mire vállalkoztam akkor, amikor Bakos Kornél -immár- barátom vezetésével elvégeztem a LÉPÉSELŐNY oktatói tanfolyamot.
Ezt követően mélyebben kezdtem foglalkozni a Villámolvasás módszerével. Mind a használatából, mind az oktatásából sok tapasztalatot szereztem, ezért is jelenhetett meg 2013. szeptemberében a Villámolvasás a gyakorlatban című könyvem.
Mára már pontosan tudom, hogy miben tudok segíteni a középiskolásoknak, vagy a felnőtt tanulóknak.

Mire várunk? Vágjunk bele hát!