Project Details

Miért tanítunk tanulást?

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Ut elit tellus, luctus nec ullamcorper mattis, pulvinar dapibus leo.

Szerzők: Kaszab László – Lantos Mihály 

Docendo discimus, azaz tanítva tanulunk, mondták hajdan az ókori rómaiak, és a közoktatásban, pedagógusként eltöltött több mint huszonöt évünk alapján mi is így gondoljuk. Az egyetemi tanárképzés során ugyanis csak a tanári szakma elméleti alapjait volt lehetőségünk elsajátítani, de a mindennapi tanítás meglepetések sorával csapott le ránk. Előbb-utóbb mind felismertük, hogy a túlélésünk érdekében a diákjainktól szerzett tapasztalatainkból is szünet nélkül tanulnunk kell, és hogy eközben minden részlet fontos, de mindig a diák a legfontosabb. A fenti, nemzedéknyi idő alatt ugyanis hiába váltották egymást tantervek, tantárgyak, tankönyvek, tananyagok és elvárások, az iskola főszereplői máig is mi, tanár és diák maradtunk. Minden siker a mi eredményes együttműködésünkön múlik, de minden lehetetlen a diák egyéni munkavégzésének képessége nélkül. Ehhez viszont nekünk arra van szükségünk, hogy folyamatosan továbbképezzük magunkat, a diáknak pedig arra, hogy megszerezze és készséggé fejlessze a hatékony önálló tanulás képességét.

Tanulási problémák – csak őszintén!

Node járjuk körül a problémát, távolról kezdve! Úgy gondoljuk, hogy ha valami fáj, nem lehet véglegesen megszüntetni azt, ha nem keressük meg az okokat, és nem azokat kezeljük. Enélkül legfeljebb csillapítani tudjuk a fájdalmat, de megszüntetni biztosan nem. Ezért arra kérünk, kedves olvasó, legyél pedagógus, szülő, vagy diák, hogy gyere velünk ezen a gondolati úton, és szedjük össze, hogyan jutottunk oda, hogy a tanulás egy fájdalmas tevékenységgé vált. Az ilyen okkeresés soha nem adhat valós eredményt, ha nem vagyunk őszinték, enélkül csak valótlanságokkal kábítanánk magunkat, ezért igyekezzünk a lehető legmélyebben bevallani a hibáinkat is. Kérlek vedd úgy, hogy a most következő sorokat nem tanárok írják, hanem olyanok, akik vagy korábban születtek, mint Te, vagy a szakmájuk miatt több tapasztalatot gyűjtöttek már. “Minőségileg” semmi más különbség nincsen közöttünk, ráadásul a megoldandó feladataink is közösek. 

Eléggé ijesztően hangzik, hogy a diáknak meg kell szereznie az önálló tanulás képességét? Semmi ok az aggodalomra! Nemcsak azért, mert valójában ezzel a képességgel születtünk, nem csak mert minden diákra érvényesek a fentiek, hanem mert senki sincs magára utalva ezzel a kihívással szemben. Azt gondoljuk ugyanis, az egyik legfontosabb tanári feladatnak, hogy elméleti tudásunkkal és gyakorlati tapasztalatunkkal segítsünk minden diákunknak a leghatékonyabb tanulási módszer megtalálásában, begyakorlásában és alkalmazásában. Természetesen tudjuk, és neked is tudnod kell, hogy ez a közös munka, tehát a megfelelő módszer megtalálása mindannyiunk részéről elegendő időt, erőfeszítést és kitartást igényel, egyaránt jelent majd örömet és nehézséget, de ha mindent megteszünk a siker érdekében, akkor eredményesek leszünk.

Az okok története

Most valószínűleg felmerül benned a kérdés, mitől vagyunk biztosak benne, hogy tudunk segíteni. Ennek megértéséhez pillantsunk vissza kissé az időben, hogy végignézzük, honnan indultunk, és milyen tapasztalatok útján jutottunk el idáig. Nos, nekünk mindig is örömet jelentett a közoktatásbeli “tanítva tanulás”, mert igaz ugyan, hogy kezdettől fogva többféle iskolában, különféle tantárgyak keretében, eltérő életkorú diákokat tanítunk, de mindig akadtak közülük olyanok, akik szebbnél szebb eredményeket értek el, és sikereikből újra meg újra önbizalmat meríthettek. Mellettük azonban mindig ott voltak azok a diákjaink is, akiknek ez látszólag érthetetlen módon nem sikerült, hiába igyekeztek akár éveken át. Fájó emlék például annak a lánynak az esete, aki történelemből egy tanévzáró dolgozat javítási lehetőségeként pontosan kétszer annyi pontot kapott, mint első alkalommal, de így is éppen lecsúszott a kettesről. Ezért elkeseredett tehetetlenségében inkább iskolát váltott, mert két évnyi tanulási kísérletezés után már nem maradt lelkiereje tovább keresni a neki megfelelő módszert. Annak a fiúnak is elgondolkodtató a története, aki segítség híján egy idő után már nem tudott megküzdeni a tanulási nehézségeivel, ezért úgy döntött, hogy inkább rendbontással érvényesül, míg végül két évnyi mélyrepülés után a pótvizsgán is megbukott matematikából, emiatt osztályt kellett ismételnie. De tanulságos annak a lánynak a sorsa is, aki magyarból egészen érettségiig kitűnő eredménnyel jutott el, de ott már képtelen volt a vágyott és elvárt eredmény elérésére, ezért nem lett elég pontja a továbbtanuláshoz. Vajon akkor is így jártak volna, ha magolás helyett ismernek hatékonyabb tanulási módszereket?

Az ilyen és hasonló helyzeteket pedagógusként mindig részben saját kudarcunkként is éltük meg, pedig hosszú éveken át csupán elvétve, elszigetelt jelenségekként fordultak elő. Idővel azonban észre kellett vennünk, hogy folyamatosan csökken a valóban sikeres, elégedett diákok száma, és egyre gyarapszik azoké, akik képességeiknél jóval gyengébb iskolai eredményeket érnek el. Ismerősnek tűnik a jelenség? Esetleg láttál már olyan diákot aki  egyre inkább elveszíti a tanulókedvét, és szinte csak kényszerből jár iskolába? Jó, ha tudod, hogy ez teljesen normális érzés, mert senki sem szeret olyan helyzetekben forgolódni, amelyekben huzamosabb ideig sikertelennek érzi magát. Meggyőződésünk, hogy tanárnak és diákjának nemcsak a sikere közös, hanem a tanulási nehézségek következményei is, ezért a megoldásuk is közös feladat.

De mik lehetnek az okok?

Tehát már évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy kutatni kezdjük a diákok gyengülő iskolai teljesítményének lehetséges okait, és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy minél többüknek megoldást nyújtsunk a tanulási problémáira. Először külön-külön, mindannyian a magunk iskolájában próbálkoztunk, a magunk érintett diákjaival, majd miután a közös útkeresésnek és közös ismerősöknek köszönhetően találkoztunk egymással, közös munkába fogtunk, és létrehoztuk tanulásmódszertani központunkat, ahol együtt igyekeztünk meglelni a tanulási kudarcok legfontosabb okát. 

Eleinte több lehetőséget is felvetettünk:

  •       a tanári munka hatékonyságának hanyatlását,
  •     a diákok értelmi, koncentrálási és egyéb képességeinek romlását,
  •       a tananyag növekedése, összetételének kedvezőtlen változásait,
  •       a nem hatékony tanulási módszerek gátló hatását.

Szakmai vitáink során végül különböző okokból sorra elvetettük a legtöbb magyarázatot. Így

például elszigetelten előforduló jelenségnek találtuk a tanári munka hatékonyságának hanyatlását, mivel úgy tapasztaltuk, hogy sem saját, sem a továbbképzéseken megismert kollégáinkra nem jellemző, hogy az évek múlásával kevésbé lelkiismeretesen vagy egyre felszínesebben készülnének az óráikra, sőt általában már csak a kötelező előírások és a mindennapos kihívások miatt is igyekeznek lépést tartani a változásokkal és folyamatosan frissíteni szakmai tudásukat. Meggyőződésünk volt tehát, hogy tanárkollégáink szerte az országban a tőlük telhető legjobb teljesítményt igyekeznek nyújtani, így nem bennük kerestük a hibát. Még akkor sem, ha mi is tudjuk, hogy ezen a pályán is vannak olyanok, akik sokkal hasznosabbak lehetnének egy másik szakmában. 

Hasonlóképpen egyértelműen hibás felvetésnek találtuk a diákok értelmi képességeinek állítólagos romlását is, mivel sem tanórai megfigyeléseink, sem a számonkérések alapján levont következtetéseink, sem a mindennapi tapasztalataink nem támasztották ezt alá. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a mai diákok átlagosan ugyanolyan jó értelmi képességekkel rendelkeznek, mint öt, tíz, tizenöt, húsz évvel idősebb elődeik, csak másként használják fel képességeiket. Nem is ez az eltérő használat okozza a gondot, hanem az, hogy nem megfelelő a teljessége ennek a használatnak – erről később még lesz szó.

Volt azután olyan ok is, amelyen megfelelő végzettség illetve szakképzettség hiányában nem tudunk érdemben segíteni. Ilyen például a diákok koncentrálási képességének zavara, amelynek javításához és a képességfejlesztéshez speciális – például fejlesztőpedagógusi – szaktudás szükséges, amellyel mi nem rendelkezünk, így belekontárkodni sem kívánunk. Máskor azzal kellett szembenéznünk, hogy sajnos hiányzik vagy rendkívül korlátozott a hatáskörünk a változtatáshoz. Például a diákokat és szüleiket is talán legkevésbé megosztó kérdésben, a tananyag mennyiségében és minőségében. Tanár és diák sorsa ebben is közös, még ha ez olykor nem is látszik az iskolai mindennapokban; pedig ha hiszed, ha nem, a “Mit tanítsunk?” kérdése helyett egyre gyakrabban merül fel a tanárokban a “Mit hagyjunk ki, mert nincs rá időnk?” dilemmája, mégsem tudunk érdemi javulást elérni. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a jelenség ne lenne hatással a tanulási teljesítmények csökkenésére, sőt ellenkezőleg: tisztában vagyunk vele, hogy a tananyag túlzott mennyisége és a diákok érdeklődésétől gyakran eltérő témájú felépítése jelentős szerepet játszik a tanulási kudarcok elszaporodásában. Ugye neked is jutott már eszedbe, hogy az internet korában vajon miért kell ekkora, és nagyrészt lexikális jellegű, és teljesen érdektelen anyagokat megtanulni? Ha igen, akkor valószínűleg már sejted, miért lesz egyre nagyobb szükség a tananyagban rejlő információáradat hatékony szűrésére – ha ugyanis valaki nem képes erre, akkor el sem jut ahhoz, amit valójában keres, mert vagy annyi felesleges többletinformációt gyűjt, hogy elveszik benne, vagy átsiklik a valóban lényeges tudnivalókon. 

A gyakorlati megoldások keresése

Így jutottunk el végül ahhoz a problémához, amelyről nemcsak azt gondoljuk, hogy alapvetően meghatározza a tanulási folyamat eredményét, hanem szakmai tudásunk és lehetőségeink alapján megoldhatónak is tartunk: a diákok hatékony tanulási módszerének kérdéséhez. Következő lépésként tehát ennek kutatására és elérhetőségére összpontosítva elkezdtük kidolgozni a különböző korú diákoknak szóló tanulásmódszertani tanfolyamainkat. Az első ilyen tanfolyamunk a „Lépéselőny” nevet kapta, mivel úgy éreztük, ez az elnevezés fejezi ki a leginkább, hogy a módszerünk alkalmazásával valóban lépéselőnybe kerül a tanulásban a diák – nem is elsősorban a társaival, hanem saját addigi diákönmagával szemben. Több éven át, három (3-4., 5-7. és 8-12. évfolyamos) korosztályban tartottunk ilyen kurzusokat, és megdöbbentő élményt éltünk át. A bevezető után ugyanis minden alkalmat azzal kezdtünk, hogy a résztvevő diákok megfogalmazhatták, milyen nehézségeik akadnak a tanulással. Akármilyen hihetetlennek is tűnik: a több száz tanfolyamon szinte kivétel nélkül ugyanazt a néhány jellemzőt említették a résztvevők: unalmas és hosszadalmas a hatalmas mennyiségű anyag megtanulása, viszont annál gyorsabban elfelejtik a nagy részét. Vajon hogyan lehetséges ez? Mi lehet az oka annak, hogy a diákok ezrei helyszínre, életkorra és nemre való tekintet nélkül éveken át csaknem ugyanazt élik át? Ha ennyi diáknál ennyire hasonló módon működik, akkor nyilván valami olyanhoz kötődik, aminek közös biológiai alapjai vannak.

A tanfolyamok következő részében tehát ezt a közös jellemzőt igyekeztünk felderíteni, amely nem más, mint az agyunk képességeinek nem megfelelő használata. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy kisgyerekként azért élveztünk minden újdonságot, mert az agyunk teljes kapacitását, azaz mindkét féltekéjét felhasználtuk. Ez tette lehetővé, hogy élményként éltük meg a világ lépésenkénti felfedezését, pl. az anyanyelvünk elsajátítását is. 

Belegondoltál már, hogy születésedet követő 5-7 év alatt tökéletesen meg tudtál tanulni egy olyan nyelvet, amelyet a világ legnehezebben megtanulható nyelvei közé szokás sorolni? Vajon hogyan lehetséges ez? És miért van az, hogy bár a nyelvtanulásra való ösztönös képességed megmaradt, ezt azóta se tudtad megismételni egyik nyelvvel sem? Nem, nem az a magyarázat, hogy az anyanyelvét mindenkinek könnyebb megtanulnia – hiszen éppen attól lett az anyanyelved az anyanyelveddé, hogy ezt tanultad meg először! A magyarázat az, amit az előbb leírtunk: a megtanulása alatt a teljes agyad használtad.

De akkor vajon most mit csinálok, kérdezheted, és joggal, mert nem csal a megérzésed: bizony azóta nem használod ki az agyad teljes kapacitását, csak a töredékét, és ez az alapvető oka minden tanulási nehézségednek. És mikor történt a váltás? Mikor és miért szoktunk le erről a jó szokásunkról? Hiszen észre se vettük, mondhatod most, és ebben is igazad van. Sajnos valóban teljesen észrevétlenül szoktunk le mindannyian arról, hogy élvezetesen, kedvvel tegyünk szert új ismeretekre, és mindannyian nagyjából ugyanakkor tettük ezt: akkor, amikor elkezdtük az iskolát. Emlékszel még, hogy vártad óvodásként az első osztályt? És azután ugyanennyire vártad elsősként a másodikat? Másodikosként a harmadikat? Ha igen, akkor valóban kivételes tehetséged van arra, hogy megőrizd a születésedkor kapott csodálatos képességeidet. Ha azonban ez a vágy egyre csökkent, sőt esetleg teljesen el is múlt benned, akkor pontosan tudod, miről beszélünk most: arról, hogy az iskola – legalábbis a tanulási idő legnagyobb felében – csak a képességeid egyik felét igényelte tőled, csak az agyad egyik féltekéjére tartott igényt. Ez pedig a bal agyféltekéd volt, ami a logikus, rendszerező, fegyelmezett énedet jelentette. Gondolj csak arra, milyen magatartás és szorgalom számít példásnak az iskolában! Ne zajongj, ne lóbáld a lábad, a tanárra figyelj, ne gondolkozz, ne kérdezz… Te így viselkedtél? Netalán most is így? És mondd, közben jól is érzed magad? Vagy te sose voltál a közelében sem a példás diáknak, és már nem is akarsz ezen változtatni? És igazából boldog vagy így? Vajon mi kellene ahhoz, hogy egyszerre érezd jól magad és sikeres diák legyél? Mi azt mondjuk, hogy a bal agyfélteke nagyszerű képességei elengedhetetlenek bizonyos alapvető készségeink (pl. beszéd, írás, olvasás, számolás) elsajátításához, de semmilyen módon nem jellemzik a saját személyiségünket, és teljesen híján vannak mindannak, ami széppé, érdekessé, humorossá, színessé, látványossá, élményszerűvé teszik az életet. Ezek a képességeink ugyanis mind-mind a jobb agyféltekénkben „laknak”, vagyis abban a féltekénkben, amelyre az iskola az ének-, a rajz- és a testnevelésórákon – vagyis a sokszor készségtárgyaknak nevezett és jelentéktelennek bélyegzett (!!!) tantárgyakon – kívül szinte egyáltalán nem tart igényt.

A megoldásunk

Ugye, milyen elképesztően, szinte hihetetlenül egyszerű és mégis megdöbbentő az egész? Ezt a felismerést tudatosítottuk a tanfolyamok résztvevőivel is, ami ugyancsak általános megdöbbenést keltett a legtöbb diákban. Sokakban ekkor tudatosult először igazán, mit is élt át korábban és azóta is, és legtöbbükben felébredt a bennük szunnyadó igény a változtatásra. Ezért a folytatás természetesen az általunk is kipróbált, megfelelőnek tartott megoldási lehetőség, vagyis a módszerünk alapvetésének megfogalmazása volt. Ez pedig a következő: emeljük be ismét a jobb agyfélteke használatát az iskolai tanulásba, hogy így újra a teljes agyi kapacitásunkat kihasználva, teljes elmés tanulás keretében, a kisgyermeki rácsodálkozást és belefeledkezést – a „flow”, az „áramlat” élményét átélve – foghassunk hozzá a további tanulásnak. Az általunk bekapcsoló technikáknak nevezett eljárásokkal ismertettük meg ezután a diákokat, és különböző gyakorlatok során megtapasztalhatták a módszerünk előnyeit. A hatás nem maradt el: újra csak helyszínre, életkorra és nemre való tekintet nélkül az összes tanfolyamon egymás után jelent meg a mosoly, a felszabadult munka- és életöröm a résztvevők arcán, ahogyan lépésről lépésre újra felfedezték a rég elveszett élményt, ahogyan az utálatos, unalmas, kényszerű magolás helyét átvette az élvezetes, izgalmas és önként végzett valódi tanulás. A módszerünk sikeresnek bizonyult: a évek alatt többszáz diák fogalmazta meg, mekkora változást jelent számára mindaz, amit megtapasztalt és magával vihetett további használatra, és a későbbi visszajelzések is ezt igazolták. 

Akár elégedetten hátra is dőlhettünk volna tehát, mondván, hogy megtaláltuk a tökéletes megoldást az oly sok diákot érintő problémára, ám éppen az utólag kapott visszajelzések kapcsán kezdtünk el tovább gondolkodni.

 Azzal kezdettől fogva tisztában voltunk, hogy a tanfolyamon megismert elmélet és kipróbált gyakorlat önmagában kevés ahhoz, hogy maradandó változást idézzen elő a diákok tanulási módszerében. Ehhez ugyanis három feltétel teljesülése is szükséges: egyrészt magának a diáknak a kitartása, amellyel legalább az általunk javasolt négy héten keresztül alkalmazza a módszert, vagy annak bármely elemét; másrészt az értő és odafigyelő szülői támogatás, amely átsegíti a diákot az időnként természetes módon jelentkező „hullámvölgyeken”; harmadrészt pedig az iskolai környezet, különösen a tanárok nyitottsága a megszokottól eltérő módszer iránt. Nyilvánvaló volt, hogy a harmadik feltétel teljesüléséhez az érintett tanárok részéről nemcsak a probléma felismerése, hanem empátia, szakmai igényesség és megújulási szándék illetve képesség is kell. Mivel ezek fejlesztése nem a mi feladatunk, ezért a másik két feltétel biztosításának lehetőségén kezdtünk dolgozni. Úgy gondoltuk, hogy az otthoni szülői támogatást leginkább azzal tudjuk erősíteni, ha a diákok maguk is végre átélhetik és elmesélhetik szüleiknek a sikereiket, ezért arra jutottunk, hogy az első feltételt igyekszünk megteremteni, vagyis a diákok kitartását igyekszünk erősíteni. Ennek érdekében dolgoztuk ki az első tanfolyam folytatását, amely az elmélet rövid felfrissítése után a gyakorlati fejlesztést helyezi előtérbe, ezzel adva még elmélyültebb, színesebb tapasztalatot és nagyobb lendületet, hogy a diákok a mindennapi tanulás során még bátrabban, szívesebben és egyénibben, tehát még hatékonyabban alkalmazhassák a megismert módszert. Ez a cél adta az új tanfolyam címét is: így született meg a „Hatékony jegyzetelés” elnevezés. 

A fejlesztés nem áll meg

Az első “próbatanfolyam” máris látványos sikert hozott. Pontosan az történt, amit reméltünk és szerettünk volna elérni: a résztvevők élvezettel idézték fel és alkalmazták az előző – akár hónapokkal azelőtti – tanfolyamon megismert elméleti alapokat, majd csillogó szemmel vetették bele magukat az egymást követő gyakorlatokba. A tanfolyan végén úgy fogalmaztak, hogy nemcsak a korábban átélt felszabadító élményt sikerült újra átélniük, hanem a módszernek az elméletét is jobban átlátják, és a tanfolyam végére úgy érezték, hogy a gyakorlatban is sokkal járatosabbak lettek. Többen azt is lelkesen újságolták, hogy már elég önbizalmuk lett a hatékony jegyzetelés jövőbeli alkalmazásához, még akkor is, ha az iskolában esetleg nem tapasztalnák a tanári elfogadást és támogatást. Ezt később azok a szülői visszajelzések is alátámasztották, amelyek a tanfolyamot követő néhány hónapban arról számoltak be, hogy a diákok valóban sikerrel használják a nálunk megismert tanulási módszert – otthon tetszés szerinti időben és tantárgyaknál, sőt, amikor csak lehet, az iskolában is. Néhány olyan szülő is akadt, akik – ahogy ők fogalmaztak – utólag “vallották be”, hogy őket igazából a gyermekük elveszettnek hitt, ám a tanfolyam segítségével újra megtalált, kitartó lelkesedése és az azokból születő sikerek győzték meg a módszerünk hatékonyságáról. Az őszinteségnél nincs nagyobb ajándék, ezért nagyon hálásak és boldogok voltunk, amiért ilyen szépen beigazolódott a remélt szülői támogatáshoz fűzött várakozásunk.  

A jó eredmény csiszolásra inspirál 

Minden pedagógusnak sikerélmény, ha a diákjai eredményesek, hiszen ahogyan korábban írtuk, ez az eredmény mindig a két fél együttműködésének gyümölcse, mi pedig szeretünk nem csupán tanárként, hanem valódi pedagógusként élni és dolgozni. Ezért nem elégedtünk meg még ezekkel a látványos eredményekkel sem, hanem nekiláttunk azon gondolkodni, hogyan tehetnénk még működőképesebbé azt, ami ennyire jól működik. A módszer ugyanis jól működik, ez bizonyosodott be az azóta megtartott sok-sok tanfolyamon is: a diákok örömmel fedezték fel a saját agyi képességeik minél teljesebb kihasználásában rejlő lehetőségeiket, és egyre kreatívabban valósították meg azokat a gyakorlati tanulás során. Emellett azonban néhányan megfogalmazták azt az igényüket is, hogy még könnyebb és sikeresebb lehetne a módszer elmélyítése, ha nem telne el annyi idő a „Lépéselőny” és a „Hatékony jegyzetelés” tanfolyamok között. Ez az ötlet remekül egybecsengett az imént említett tökéletesítési törekvésünkkel, így a két képzési anyagunkat egyetlen kétnapos tanfolyammá dolgoztuk át, amelyen az első nap némi gyakorlat mellett alapvetően az elméleté, a második viszont kis ismétlés után teljesen az első nap ismereteit elmélyítő, egymásra épülő gyakorlatoké. Úgy látjuk, hogy ezzel a tanfolyami formával valóban meg tudjuk valósítani eredeti célunkat, azaz a teljes elmés tanulás keretében végzett hatékony jegyzetelés megtanítását.

Végezetül

Ha a tanulás fogalmát megvizsgáljuk, azonnal rájövünk, hogy ez egy többszereplős játék, vagyis mindenki érintett benne. A tanuló, a tanár, a szülő és végső soron az egész társadalom. Megérdemeljük tehát mindannyian, hogy a tanulás hatékony, és élvezetes játék legyen! 

 

© 2024 Lantos Mihály – Minden jog fenntartva